I. Évad - 11.Fejezet

Donna és a története. Csak ez járt a fejemben és semmit sem tudtam tenni ellene. Talán mert nem is akartam. Nem tudtam, hogy mit is tehetnék és ez a tehetetlenség zavart a legjobban. Azt már eldöntöttem, hogy beszélni fogok Justinnal, de hát ki tudja, hogy merre jár és hogy egyáltalán visszatér-e. Egyedül gubbasztottam a már megszokott szoba sarkában és vártam, hogy Bieber haza térjen.

Pár órával később sikoltásra kaptam fel a fejemet. Az ágyamon feküdtem, ami annyit bizonyított, hogy elaludtam. Az órám lassan kilencet mutatott, majd újabb sikoltás tört fel az emeletre. Gondolkodás nélkül indultam lefelé, de megálltam, hogy előbb fentről körbenézzek: a látvány viszont vérfagyasztó volt.

Donna testén egy vérző lyuk éktelenkedett, miközben a földön feküdt a könnyező Migos karjaiban. Tátva maradt a szám, majd rohanó léptekkel siettem le lépcsőn.

- Donna! - térdeltem le mellé.

Migos sírva nézett a szemeimbe és a sokktól remegett a keze. Mindig is azt hittem, hogy egy ilyen nagy fiú, mint Migos, képtelen sírni, de ezek szerint a szeretteiért még ő is elérzékenyül.

- Mi történt? - nyeltem nagyot, nehogy én is elbőgjem magam.

Donna igen is fontos volt. Mindig segített, ő vezetett körbe és sosem árult el. Nem ismertük annyira egymást, mégis fájt, hogy ilyen állapotban lássam. Talán nem tudtunk sok dolgot egymásról, mégis barátok voltunk. Nem hagyhatom cserben.

- Kiderült, hogy elárulta az igazságot neked. - felelte Migos, majd ismét erős sírásban tört ki.

Donna szemeivel gyengén pislogott, de még velünk volt.

- Justin tette? - kérdeztem monoton hangon.

Hihetetlen. Az a vadállat képes volt a legjobb barátjának az unokahúgát lelőni, mert elárulta, hogy mi folyik itt. Milyen beteg elme lakozik abban az emberben?!

A fejemet rázva keltem fel a földről. Az időközben kibuggyanó könnycseppemet letöröltem, majd lenéztem rájuk.

- Bosszút fogok állni. - jelentettem ki.

Migos övéhez kaptam, majd elvettem tőle a pisztolyát. Sosem fogtam még fegyvert, ezért csodálkoztam, hogy egy ilyen kis szerkezet ennyire nehéz. Megvizsgáltam a markomban tartott Revolvert, majd Migos  riadt arcára pillantottam.

- Bieber mindent visszakap. - mondtam. - Kamatostul.

Migos szó nélkül hagyta, hogy kilépjek a házból. Azonban Justinnak semmi nyomát sem találtam. Tanácstalanul kezdtem el sétálni, de hamar megállítottak.

- Miriam! - kiáltott Paul.

Mérgesen néztem rá, de rögötn a lényegre tért.

- Tudom, hogy hol van Justin. - felelte.

Bólintottam, majd beugrottam mellé a kocsiba. A fegyveremet közben elrejtettem, mert ha megtudja, hogy mire készülök, megállítana. Azt pedig nem hagyhatom.

Túl sok mindent követett el Bieber és semmi rosszat nem kapott. Egyszerűen szerencséje volt az élet minden területén, de ennek vége. Rettentően utáltam, amiért mindig csak a rosszat tartotta a legjobb megoldásnak. Elvette tőlem Mattet és Deboraht, sőt már Donnat is. El kellett hagynom az otthonom, azért hogy egy gyilkos tanyára költözzek. És mindezt miatta kellett átélnem.

Hosszú percekig furikáztunk a városban, majd elhagytuk azt. A sok-sok házat fák vették át, majd az út is egyre kisebb lett. Paul végül egy kis, homokos útra kanyarodott le. Kíváncsian néztem körbe, mivel egyáltalán nem tudtam, hogy hol vagyunk, de valamiért bíztam Paulban.

A mellettem ülő férfire pillantottam. Szögletes állát már a borost fedte, ami még a telt ajkait is körbevette. Barna szemei az utat kémlelték, míg pár hajtincse a homlokára lógott. Szívesen beletúrtam volna abba a hajkoronába. Hihetetlen, hogy először féltem tőle, most meg vonzónak találom. Ez bizarr.

- Ne bámészkodj kiscsaj! - szólalt meg. - Megjöttünk.

Tekintetemet levettem róla, majd kiszálltam az autóból. Valahol az erdő közepén lehettünk egy elhagyatottnak tűnt raktárnál.

- Én most itt hagylak. - mondta Paul. - Csak ésszel! - mutatta fel az ujját, majd elhajtott.

Félve pillantottam a raktárra, majd kifújtam a bent tartott levegőt. Nem kétség, teljesen be voltam szarva, de mégis éreztem magamban az erőt és a kötelességet, hogy megbosszuljak mindent.

A hatalmas vasajtó nyikorogva nyílt ki előttem. Dobozok vettek körül, ezért semmit nem láttam, azt viszont tisztán hallottam, hogy az eddigi beszélgetés elhalkult. A pisztolyt gyorsan bedugtam a nadrágomba, majd a kilátszó részére ráhúztam a pólóm. A kezem remegett, mégis megbírtam tenni azt a néhány lépést, hogy kijussak a karton dobozok tömegéből. Félve pillantottam fel, így a koszos padló helyett két meglepődött szempárral találkoztam. Bill bácsi és Justin. Bieber tekintete teljesen elborult, amint észrevett, míg Bill arcára mosoly kúszott, de nem akármilyen: ördögi volt.

- Te mi a szart keresel itt?! - lökte el magát az asztaltól Justin, így végre kiegyenesedett.

Eközben Bill kíváncsian figyelte, hogy erre mit lépek.

- Miért lőtted le Donnát? - nyeltem le a gombócot a torkomban és próbáltam visszafojtani a könnyeimet.

- Árulóknak nem kegyelmezek. - jelentette ki és méregetni kezdett.

- Jogom volt tudni az igazságot. - reagáltam elég gyorsan.

Justin villámgyors léptekkel indult meg felém, én pedig földbe gyökerezett lábakkal figyeltem minden mozdulatát. Erősen megfogta a felkaromat és közelebb rántott magához. Vérben úszó szemei az én barna íriszeimet vizsgálták.

- Sosem kellett volna megtudnod. - mondta a megszokott rekedtes hangján, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Utállak. - sziszegtem, akárcsak egy kígyó.

Nála undorítóbb embert még nem hordott Föld a hátán. Pff.

- Ez van édes. - felelte. - Nem lehet mindenkinek megfelelni.

- Hé Bieber! - szólalt meg a háttérből Bill. - Osztozzunk a zsákmányon!

Justin keze lassan csúszott le a derekamig, majd pár pillanat alatt elvette tőlem a fegyvert.

- Héj! - néztem rá, de hangom azonnal elcsuklott, mikor a Revolvert a fejemhez tartotta.

- Kuss. - suttogta, majd elemelte a pisztolyt a homlokomtól.

Az aprócska kis fegyvert Billre szegezte.

- Nem osztozkodom senkivel. - pillantott Billre.

Minden olyan gyorsan történt. Először Justin mondata, majd pár pillanattal később már egy durranás töltötte be a raktárt. Bill vérfagyasztó üvöltése következett a durranás után. Tisztán láttam, ahogyan a golyó a hasába fúródik, majd a teste erőtlenül rogy össze és a keletkezett lyukból vér folyik.

Szemeim megteltek könnyel. Bill élettelen testéhez futottam, de Bieber ezt nem nézte tétlenül. Futás közben egyszerűen megragadott, majd a szó szoros értelmében falhoz vágott. Éreztem, ahogyan a homlokom egy részén felszakad a bőr, majd vér csorog le a sebből. Alig bírtam kinyitni a szemeimet.

- Sssz! - nyúltam a sebhez.

Fejem kongott a fájdalomtól. Justinra néztem, de a kép homályos volt, belőle is kettőt láttam. Remegve figyeltem, ahogyan ismét pisztolyt fog rám. Elfordítottam a fejemet, majd tekintetem Bill fegyverére szegeződött. Kintről autó hangjára lettünk figyelmesek. Justin kíváncsian nézett a dobozok felé. Itt az idő. Elvettem Bill pisztolyát, majd elrejtettem, mire Justin megint rám nézett és leguggolt mellém. Hajamba markolt, majd fejemet ismét a falnak vágta.

Éreztem, sőt tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Tudtam, hogy közel vagyok az ájuláshoz, mégis kibírtam. A kezében tartott Revolvert eldobta, majd az övéből elővett egy kést.

- Azt hittem lesz egy kis hasznom belőled. - tartott meg a hajamnál fogva. - Kit tudja? Talán még boldogok is lehettünk volna együtt. - méregette az arcom. - De Donna mindent elrontott.

Nehezemre esett felfogni a szavait. És ekkor megtörtént. Éles fájdalom hatolt az oldalamba, de üvölteni nem tudtam, mivel megcsókolt. Sírni kezdtem az őrületes fájdalomtól, majd úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyom. Elővettem hát az eddig elrejtett pisztolyt és erőtlenül Bieberre fogtam, de sikerült meghúznom a ravaszt. Justin egy nyögés kíséretében vált el tőlem, majd szúrósan pillantva rám felborult. Megöltem? Megöltem.

Könnyeim patakként folytak le arcomon, levegőt nem kaptam, látásom még midig kettős volt és szédültem. Ráadásul itt éktelenkedik egy kés az oldalamban. Meghallottam az ajtó nyikorgását és reménykedve néztem fel, de minden összemosódott.

 - Jézusom! - hallottam meg az ismerős hangot, de már késő volt.

- Matt? - mondtam ki az utolsó szavam, majd erőtlenül tűrtem, amint minden elsötétül és az őrületes fájdalom végleg megszűnik.

Sziasztok!

És itt lenne a várva várt utolsó rész - szerintem - rengeteg meglepő történéssel. Remélem tetszett a rész és maga a történet is, de ezennel vége van. Jelenleg gondolkozom rajta, hogy írjak-e egy epilógust. Ti szeretnétek epilógust?

Viszont örömmel jelentem be, hogy a következő blogom nem sokára megnyitja kapuit!

I. Évad - 10.Fejezet

Elegem lett. Elegem lett abból, hogy semmit sem tudhatok, miközben mindennek én állok a középpontjában. Eddig nem érdekelt ennyire az igazság, de most, hogy anyám is benne van, furdalja az oldalamat.

Mély levegőt vettem, mert nem akartam, hogy még egy könnycsepp lekússzon az arcomon. Azt meg végképp nem akartam, hogy gyengének mutatkozzak előtte.

Nagyot nyelt, mintha egy gombóc keletkezett volna a torkában, amit így akart legyűrni. Oldalra nézett, miközben állkapcsa megfeszült és a tavaszi szél a hajába túrt. A mögötte lévő elmegyógyintézet miatt horror filmbe illő pillanatnak tűnt. Végül rám pillantott, de tekintete üressé, sőt dühössé vált.

- Szállj be az autóba. - mondta, majd előhúzta egyik kezét a zsebéből és a homlokát kezdte masszírozni.

Ennyi? Kijelentem, hogy tudni akarom az igazságot és így kerüli el a témát? Na azt már nem.

- Nem fogok beszállni az autóba, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt. - ráztam meg a fejem tiltakozásképpen.

Idegesen fújtatott, miközben kezét leemelte a homlokáról.

- Szállj már be abba a kurva autóba! - kiáltotta el magát, miközben az autóra mutatott.

Be kell vallanom, hogy egy kicsit megijedtem. Sosem láttam ilyennek Justint. Mármint, láttam már idegesnek, de előttem még sosem adta ki magából a benne felgyűlt düht. Hangja mélyre hatolt bennem, de úgy éreztem, hogy ezt nem teheti velem. Igenis járt neki a visszavágó.

- Mégis mi a franc bajod van? - emeltem fel én is a hangomat, majd artikulálni kezdtem. - Te raboltál el a testvéremtől, te tetováltattad rám ezt a szart, te tettél ki mindenféle veszélynek és még te vagy felháborodva, hogy ezek után nem szállok be a kocsidba? Tudni akarom, hogy mibe kevertél bele te barom! - ömlöttek belőlem a szavak, ő pedig szótlanul figyelt engem, de látszott rajta, hogy minden egyes mondatomnál egyre mérgesebb lett. - Kíváncsi vagyok, hogy az apád milyen büszke lehet a pici fiára!

Nem várta meg míg befejezem, csak cselekedett: Hatalmas keze az arcomon csattant. Erős lökésétől fejem még oldalra is fordult. Pofon vágott. Az arcom jobb fele égett és a fájdalomtól lüktetett, miközben kezének nyoma szépen lassan kezdett kirajzolódni a bőrömön.

Könnyes szemmel rápillantottam, de egyáltalán nem hatotta meg. Ugyanolyan fapofával bámult rám, egy cseppnyi megbánást sem mutatott. Érzéketlen seggfej!

- Rohadj meg Bieber! - köptem neki oda a szavakat, majd ott hagytam.

█ █ █ 

Pár órányi buszozást követően visszataláltam Donnáék házához. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogyha meglátnak. Vajon Justin elmondta neki, hogy mi történt?

A bejáróra pillantottam, de ott csak Kayn és Migos autója állt. Akkor Bieber hol lehet?

Lassan sétáltam fel a verandára, majd kezemet a bejárati ajtó kilincsére helyeztem. Nagyot sóhajtottam, mikor benyitottam a házba. Hiába cselekedtem halkan, jelenlétemre mindenki felfigyelt és kíváncsi pillantásokat vetettek rám. Körbenéztem a kis társaságon. Mindenki a megszokott helyén ült a nappaliban, egyedül Bieber fotelje volt üres. Akkor nincs itt.

Egy percre elgondolkoztam. Az itt szó helyett leginkább az itthon szót használtam volna, de nem tettem. Elvégre ez a ház nem az én otthonom. Az én otthonom Matt és Deborah háza. Oda tartozom, és nem pedig ide.

- Justint hol hagytad? - törte meg a csendet Donna.

Barátságos pillantást vetett rám, de kérdése még így is zavart.

- Kit érdekel. - vontam vállat, majd elindultam a konyha felé, hogy eloltsam a szomjamat.

A hűtőből elővettem egy üveg ásványvizet, majd se szó, se beszéd meghúztam az üveget. A nappaliból halk suttogás hallatszott, de nem értettem belőle semmit. Biztosan érdekelte őket, hogy hol van Justin, és hogy miért nem jött vissza velem.

- Történt valami? - jelent meg mögöttem Migos, majd ölbe tett karokkal nekidőlt az asztalnak.

Visszacsavartam a kupakot az üvegre, amit később visszahelyeztem a hűtőbe. Végül a hűtő ajtaját egy kissé idegesen csaptam be.

- Nem akarok róla beszélni. - jelentettem ki, majd elindultam a lépcső felé, de megállított.

- Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de kérlek értsd meg, hogy Justinnak is nehéz. Képzeld magad a helyébe.

- Mégis hogyan képzeljem magam a helyébe, mikor azt se tudom, hogy mibe csöppentem? - kérdeztem ingerülten.

- Okos lány vagy te, Miriam. - mondta. - De nem mondhatok semmit.

- Miért? Mert Bieber megölne? - feleltem meggondolatlanul. - Elárulhatok neked valamit? Ha Justin megölné az egyik legjobb barátját, mélyebbre már nem is süllyedhetne. - néztem mélyen Migos szempárjába. - Szóval ki vele, mi az igazság?

Migos összeszorította a száját és megrázta a fejét.

- Erről ennyit. - pillantottam rá lenézően, majd ismét megfordultam és felbaktattam a lépcsőn.

A szobába lépve azonnal az ágy felé indultam meg. Párnáimat egy kissé feltúrtam, majd rájuk ültem és nekidőltem a falnak. Pár perccel később Donna jött be hozzám. Barátságosan mosolyogva megpaskoltam magam mellett a helyett. Értette a célzást és a szó szoros értelmében levágódott mellém.

- Hallottam mindent. - kezdett bele.

- Mindent? - kérdeztem vissza.

- Mindent. - nézett rám. - Tehát, mi is történt veletek?

Nagyot fújtattam.

- Justin elvitt az anyámhoz. Bent elmondtam az anyámnak mindent, aki csak Justin nevét vette ki a mondókámból, utána feltűnt neki a tetoválásom. Hirtelen pánikroham tört rá és el kellett hagynom a szobáját. Mikor meglátta Justint a folyosón, azt üvöltötte neki, hogy "Takarodj a lányom közeléből!". - vettem egy mély lélegzetet. - Az udvaron megkérdeztem Justintól, hogy mi folyik itt, de nem mondott semmit. Veszekedtünk, majd pofon vágott.

- Pofon vágott? - lepődött meg az előbbi mondatomon. - Az apját szidtad, vagy mi?

- I-igen. - ismertem be, majd Donnára pillantottam.

- Akkor mégsem várhatunk tovább. - felelte és hatalmasat sóhajtott, mintha egy szörny legyőzésére készülne. - Elmondok neked pár dolgot Justinról, a szüleiről, rólad és a te szüleidről.

Egy pillanatra csend állt be közénk, mintha csak hatásszünetet tartott volna. Bár sikerült neki, mert engem eléggé felcsigázott.

- Justin apja a helyi maffia feje volt, az apád pedig ugye rendőr, így érthető volt a köztük fellépő ellentét. Sosem tudhattad, de mikor anyukád betegségének még nem voltak komolyabb jelei, még ő is Justin apjának, Jeremynek dolgozott. Elvégre anyukád ügyvéd volt, Jeremynek pedig szüksége volt egy befolyásos ügyvédre, így jött a képbe ő, mivel apád pedig rendőr volt. Ezzel anyukád mindig tudta fedezni Jeremyt és a bandát. Aztán eljött az utolsó nap. - állt meg. - Jeremy a kikötőben várta az Európából szállított drogot és a pénzt, de azzal nem számolt, hogy az apád és pár embere bekerítették. Végül egymás keze által haltak meg. Anyukád ezután tudta, hogy Jeremy fia, Justin bosszúból vissza akarta kapni az apja vagyonát, de ezt apádnak sikerült elkoboznia és elrejtenie. Justin agya végül annyira elborult, hogy rengeteg gyilkosság árán ő lett a maffia vezére, és megkapta a Joker jelzőt. - ismét meg állt. - Sajnálom többet nem mondhatok.

Leesett az állam. A történet egyszerűen... wow. Szóval ez történt valójában? Anyám hazudott nekünk, most meg meg akar védeni? Rengeteg gondolat hasított belém, de egyrészről mégis megnyugodtam. Másrészről viszont zavart. Tehát Justin csak a vagyont akarja, amiről én eddig nem is tudtam?

Sziasztok!

Hosszú késés után jött meg a 10. rész, amit sajnálok, de be kell vallanom, egy játék függője lettem (lol). Nem szerettem volna hosszan leírni a dolgokat a részben, azt akartam, hogy lényegre térő legyen. A blog pedig vészesen közeleg az utolsó rész felé, mivel már a nyáron be szeretném fejezni. Szeretném leszögezni, hogy ez eleinte egy szerelmes történetnek indult, de egy csomó változtatás után kivettem belőle.

Utolsó gondolat/kérdés: Ha a Jokernek vége lesz, szeretnétek tőlem olvasni egy történetet, amelyben már a szerelem az egyik főszereplő?

I. Évad - 9.Fejezet

,, ...mint tudjuk a testén kívül mással is tud szolgáltatni." - visszhangzottak a fejemben Bill bácsi szavai. Kirázott a hideg még a puszta gondolattól is, hogy mi mindent tehetne velem, ha egy véletlen folytán hozzá kerülnék. ,,Miért nem mondod el szegény lánynak , hogy mi folyik itt?" - folytatódtak a gondolataim szintén Bill szavaival. Annyira rejtélyes ez az egész. Félek tőle, mégis többet szeretnék tudni. ,,Mondd már el annak az ártatlan lánynak, hogy miért bánsz így vele." - utalt Justinra, de arra én is kíváncsi lennék, hogy miért bánik így velem. Ezalatt a három nap alatt olyan dolgokon mentem keresztül, amiket leginkább csak filmekben láttam. Mintha egy borzasztó akció film egyik főszereplője lennék. Ez elég bizarr.

Miután az ijesztő emlékképek és a hozzájuk társuló hangok kikeveredtek a fejemből, kipattantak a szemeim. A fény miatt sokat pislogva ültem fel az idegen ágyban, majd hatalmas ásítást eresztettem ki magamból, amit még egy kis nyújtózkodás kísért. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy beteg ember: kócos haj, kómás fej és kedvtelenség. Ujjaimmal végigszántottam a loboncomat, és próbáltam szétszedni a kisebb csomókat. Tekintetemet a mellettem lévő hatalmas ablak felé fordítottam. Egy penthouseban volnék?

Kimásztam az ágyamból és lefelé nézve vettem észre, hogy egy bő, sima fekete póló lóg rajtam, de nem érdekelt. Az erkély túlságosan is hívogató volt számomra, ezért gondolkozás nélkül  léptem ki az üvegajtón. Sejtésem bebizonyult: egy felhőkarcoló tetején elhelyezkedő penthouseban vagyok. Mezítláb lépkedtem végig a hideg kerámialapokon, amikkel az erkély padlója volt kirakva. Végül megtámasztottam magamat a vastag korláton és néztem az alattam elterülő Miamit.

Fentről az egész teljesen más volt, mintha csak egy sima ház ablakán néztem volna ki. A korai városi nyüzsgést lehetett megfigyelni, ahogyan mindenki siet valahová. Vagy a munkahelyre, vagy az iskolába, vagy egyéb helyekre dolgokat elintézni. Az utak lassan már teljesen megteltek autókkal, így körülbelül megint csak a dugóról lehet hallani egész nap, pedig ez egy cseppnyit sem érdekel. Szemeimet felvezettem az égboltra. Az ég szokásos kék színében pompázott, bár itt-ott előfordult egy-két bárányfelhő, amik egy kicsit színessé, vagy inkább foltossá tették az égboltot. A nap is ott tündökölt, és erős sugarai egy idő után a szemeimbe villantak. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy jobban lássak, majd inkább visszatértem a városi panorámához. Elképesztő.

- Khm. - riasztott fel a város csodálásából egy mögülem jövő hang.

Mire hátrafordulhattam volna, a hang tulajdonosa már megjelent mellettem.

- Reggelt! - tolt elém Justin egy bögre kávét, amit a korlát vastagsága miatt simán le tudott rakni a korlát tetejére.

- Neked is. - ásítottam, majd fintorogva a kávéra pillantottam.

Már a szimpla szagától rosszul lettem.

- Nem szereted? - fedezte fel Justin rajtam az undort.

Válaszul csak helyeslően bólogattam, jelezve, hogy utálom a kávét. Sosem rajongtam érte, és ez örökre így marad.

Még engem is meglepett, hogy mennyire szótlan vagyok, de nem tudok mást tenni. Bieber a közelemben van, és csak rossz érzéseket kelt bennem. Most nem arra célzok, hogy hogyan néz ki, mert valljuk be, elég vonzó srác. Egyszerűen a benne rejlő állattól félek, mert tudom, hogy amiket eddig láttam tőle, azok csak az alapok voltak nála. De akkor milyen lehet, mikor tényleg feldühítik?

- Azt ígértem, hogy elviszlek az anyádhoz, szóval... - gondolkozott el egy percre, mire én csillogó szemekkel néztem rá. - ... szerintem ma is mehetnénk, mivel most elég közel van, és nem leszünk itt sokáig.

- Egyáltalán hol vagyunk? - érdeklődtem.

Érdekes, de tegnap már a kocsiban bealudtam, ezért tényleg nem tudom, hogy hol vagyunk.

- Robert barátomnál. - válaszolta.

Vajon ez a Robert is olyan rossz ember? Végül is már csak azon lepődnék meg, ha Justin egyszer egy normális családhoz vinne, mert ez tőle elég szokatlan lenne.

- Mikor mennénk? - tereltem el a gondolataimat, amik még jobban nyomást gyakoroltak rám.

- Szerintem reggelizz meg és indulhatunk. - felelte, majd ellökte magát a korláttól.

- De nem vagyok éhes. - ráztam meg a fejemet.

- Enni fogsz Cross, és nincs kifogás! - mutogatott fenyegetően az ujjával, mintha egy felettem álló személy lenne, hogy megtehesse, hogy nekem parancsolgasson.

- Jó. - sóhajtottam.

Nem szerettem volna már korán reggel kihúzni nála a gyufát, ezért inkább engedelmeskedtem. Ha mai nap lefáraszt úgyis körülbelül már délutánra kirobbantjuk a III. világháborút. Egyedül a véletlenül belekerülő áldozatokat fogom csak sajnálni...

Justin elfogyasztotta a kávéját, amelyiket pedig nekem szánta, visszavitte - gondolom a konyhába.

Végül én is elhagytam az erkélyt és visszamentem a szobába. A nagy helység egyszerűen varázslatos volt. Középen helyezkedett el a franciaágy, amiben a tegnap éjszakát töltöttem. Mellette volt egy éjjeliszekrény, amin egy antik lámpa állt. A fal mellett egy komód foglalt helyet, amin egy váza állt egy csokorral, felette pedig egy plazma tv volt.

Egy percre elgondolkoztam, hogy mit vehetnék fel, mikor megpillantottam a tegnapi ruháimat a földön. Odarohantam a szétterült darabokhoz és néhány pillanat alatt magamra kaptam őket. Mivel a környezet számomra idegennek tűnt és nem volt kedvem felfedezéshez, ezért inkább kihagytam a reggeli rutinomat, amit a fürdőben szoktam végezni, majd kiléptem a szobából.

Arra számítottam, hogy egy folyosóra fogok kerülni, de ehelyett egy hatalmas, nyitott terepen találtam magamat: a nappaliban. Az említett hely összeköttetésben volt a konyhával, ahol Justin és egy számomra ismeretlen férfi beszélgetett, miközben egy szendvics összeállításával foglalkoztak. Szerintem a pasas biztosan Robert.

Félénken lépkedtem közelebb hozzájuk, Robert pedig észre is vett, ezért Justin mögé mutatott, jelezve, hogy forduljon meg, aki ezt meg is tette. Nagy, barna szempárja pedig találkozott az enyémmel.

- Helló! - köszöntem bizonytalanul.

- Szia! Robert vagyok, de szerintem Justin már említett engem. - mosolygott rám a férfi.

Szerintem biztosan volt vagy 30 éves, de a mosolya rengeteget fiatalított rajta. Módosan öltözködött, jelen pillanatban egy öltöny volt rajta, na meg egy méregdrága karóra. Zöld szemei gyönyörűek voltak, arca pedig egy kissé borostás volt, míg haját hátrazselézte. Vonzónak találtam, de a lehető legpiszkosabb gondolataimat el is hessegettem.

- Miriam. - mosolyogtam.

Justin furcsán nézte végig a gyors bemutatkozásunkat, majd elém tolt egy szendvicset. Hálásan pillantottam rá, majd neki álltam enni az ételt. Nem nézhettem ki túl gusztusosnak, mivel állva ettem, ráadásul siettem, hogy minél előbb láthassam anyát.

Általában csak akkor mehetünk be hozzá, ha nyugodt állapotban van és nem közveszélyes, de mivel a doki félti a látogatókat, ezért egy biztonsági őrt mindig beállít a sarokba. A legtöbb esetben nem zavar, ha ott van valaki, de most kivételesen egyedül szeretnék beszélni vele.

Néhány perc alatt magamba vágtam a szendvicset, majd a tányért átnyújtottam Robertnek.

- Köszönöm! - szólaltam meg véletlenül teli szájjal, majd amint feltűnt, hogy mit is tettem, a szám elé kaptam a kezem.

- Nincs mit. - vette el vigyorogva az üres tányért Robert, amit a mosogatóba helyezett el.

- Mehetünk? - nyeltem egy nagyot, majd bájosan Justinra néztem.

- Persze. Még egyszer kösz, hogy itt aludhattunk Rob! - ölelte meg férfiasan Robertet, aki megpaskolta Bieber hátát.

- Rám mindig számíthatsz. - váltak el egymástól. - Miriamet is hozhatod magaddal. - pillantott rám Rob.

Arcom egy pillanat alatt váltott át vörösre, és körülbelül úgy néztem ki, mint egy frissen érett paradicsom. Csodás.

A rövid elköszönés után elhagytuk a mesés lakosztályt, majd egy hosszú folyosón baktattunk végig, egészen a liftig. Több perces liftezés után elértük a földszintet, ahonnan a parkolóba mentünk. Mivel nem tudom, hogy hol van a kocsi, Justinra hagyatkoztam és próbáltam követni az általa diktált tempót. Célirányosan haladt a parkoló túloldalára, ahol már meg is pillantottam a járművet. Beültem az anyósülésre és szó nélkül csatoltam be a biztonsági övet. Tudom, hogy Justin hogyan vezet, ezért inkább biztosra megyek. Néhány pillanat után már ő is beszállt és gyújtást adott az autónak, majd kigördültünk a parkolóból.

Bambulva bámultam ki az ablakon, miközben a egyre több felhő gyűlt az égre, ezzel eltakarva a napot. A szürke égbolt egyből szomorúbbnak tüntette fel a várost, mivel a morcos felhők tükröződtek a felhőkarcolók ablakain, így az egész hely szürke lett, így nyomasztóbbá vált az út is. Alapból nem szóltunk egymáshoz, de még rádió sem szólt. Csendben üldögéltünk egymás mellett, miközben gondolataink százfelé cikáztak.

Hosszan tartó bambulásomból a fékezés keltett fel. Kipattantam a kocsiból és elképedve néztem fel a hatalmas épületre. Megérkeztünk.

Az elmegyógyintézet nem csak kívülről volt riasztó, de beleül sem volt túl kecsegtető. Fehér falai egyébként is zavarták az embert, de néha-néha feltörő betegek kiabálásai vagy sikolyai még ijesztőbbé tették a helyet. A doktorok, a nővérek és az őrök is talpig fehérben voltak. Sokszor voltam már itt anyu miatt, de mindig is utáltam itt lenni. A sok szenvedő beteg arca beleégett az agyamba és lefekvéskor előttem lebegnek ezek az arcok. Borzasztó.

Justin a látogatás előtt egyeztetett anyu orvosával, ezért különféle engedélyekkel sétáltunk a szobája - ami egyébként cella, de a "szoba" szó nyugtatóbb - felé. Egy pillanatra megtorpantam az ajtaja előtt. Justin keze határozottan indult el a kilincs felé, de félrelöktem, majd a kíváncsian figyelő szempárjába pillantottam.

- Egyedül szeretnék vele beszélni. - feleltem.

- Azt nem hagyhatom. - markolta meg a kilincset, de ismételten nem engedtem, hogy bemenjen.

- Négyszemközt beszélek vele, és ebbe nem szólhatsz bele. - hangsúlyoztam a szavakat, hogy még fenyegetőbbnek tűnjek.

Bieber idegesen fújtatott, miközben eltolta magát az ajtótól. Szúrósan pillantott rám, de egyáltalán nem hatott meg. Állkapcsa megfeszült mikor benyitottam a szobába, de hagyta, hogy becsukjam magam mögött az ajtót.

És akkor megpillantottam őt. Hosszú barna haját már több éve nem engedte levágatni, ezért a méteres lobonca már a combját érintette. Bő, fehér hálóingje eltakarta vékony, törékeny testét. Karikás tekintetét rám vezette, majd barna szemei kitágultak és könnyel teltek meg.

- Anya! - mondtam, majd pár lépés után karjaim közé fogtam.

- Azt hittem sosem jössz. - suttogta.

Visszaült az ágyára, majd megpaskolta maga mellett a helyet, ezért csatlakoztam én is.

- Matt? - kérdezte.

- Ő nem jött. - dadogtam zavaromban, mivel nem tudtam, hogy mit is válaszoljak.

- Mégis miért?

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a hét történéseibe. Csak meséltem és meséltem, de közben nem mertem anya arcára nézni. Tudtam, hogy meglepődött és gondolom félt is, de nem bírtam magamban tartani. Benne megbízhatok.

Hosszú beszédem után félénken pillantottam rá, mire ő tátott szájjal bámult rám, miközben arcára az aggodalom és a félelem ült ki. Percekig nem szólalt meg, én meg nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Éreztem, hogy a fejében ezernyi rossz gondolat cikázik.

- J-Justin Bieber? - mondta ki nehézkesen, mintha az egész mondandómból csak ezt a nevet szűrte volna ki.

Azért nem erre a reakcióra számítottam.

- Igen. - válaszoltam.

Arcát hirtelen elkapta és a padlót kezdte bámulni, miközben egy szót motyogott. Túl gyorsan és túlságosan halkan mondogatta ezt a szót, ezért nem tudtam mit kezdhetnék vele. Kezeit combjaira helyezte és idegesen a hálóingjét markolászta. Erei kidagadtak apró kézfejein. Megijesztett.

- Öhm, anya. - szólaltam meg.

Egy pillanat alatt rám nézett, amitől még inkább feszélyezve éreztem magamat. Karom után nyúlt, majd kardigánomat feltűrte és elképedve bámulta a tetkómat.

- Nem, nem, nem, nem, nem... - ismételgette, majd a fogása egyre erősödött a csuklómon.

Felszisszenve rántottam ki a karomat szorításából, mielőtt még teljesen elszorítaná a vérkeringésemet. Ijedten hajába túrt, majd letérdelt a padlóra, miközben még mindig a 'Nem' szócskát kántálta.

- É-én megyek. - dadogtam, majd hátrálva közelítettem az ajtó felé, amin egy pillanat alatt kiléptem.

Justin szemszöge

Miriam furcsa tekintettel nézett rám, miután kinyitotta az ajtót. Kérdőn pillantottam rá, de nem válaszolt, egyszerűen csak megrázta a fejét és felsóhajtott, mintha sokk érte volna. Nem értettem, hogy mi történhetett vele. Elárult volna az anyja?

Átnézve Miriam válla fölött megláttam őt: a földön térdelt, miközben a hálóingjét markolászta, sőt már tépte, és egyre hangosabban ismételte, hogy "Ez nem lehet." Egy perc múlva észrevette a nyitott ajtót, azon keresztül pedig engem is. Francba.

- Takarodj a lányom közeléből! - üvöltötte el magát, majd felkelt a földről és rohanni kezdett felém.

Megfogtam Miriam karját és rángatni kezdtem. Cross nem értette, hogy mi folyik körülötte, majd mikor megpillantotta az anyját egy könnycsepp folyt végig az arcán. Na nehogy már elkezdj nekem bőgni!

A biztonságiak megindultak az anyja felé, miközben én azon voltam, hogy minél előbb elhagyjuk az őrültek házát. Amint kiértünk az udvarra Miriam kiszabadult a kezem közül és megállt.

Nem tudom, hogy mit mondhatott az anyjának, de remélem az anyja nem említett rólam semmit.

- Jössz már? - kérdeztem, majd hanyagul zsebre dugtam a kezeimet.

Mély levegőt vett, majd lehunyta a szemét.

- Mi volt ez? - kérdezett vissza, de még mindig nem nézett a szemembe.

Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. Az igazságot még nem szeretném elárulni.

- Tudni akarom, hogy mi folyik itt! - jelentette ki, majd barna íriszeit végre megpillanthattam, ő pedig dühösen fújtatott.

Na most vagyok szarban.

Sziasztok!

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de sikerült összeszednem magam és megírtam a részt. Nem tudok túl sok mindent hozzáfűzni, legfeljebb csak annyit, hogy remélem nem hagytatok el Olvasók.:)

Egyébként még egyszer szeretnék kellemes nyári szünetet kívánni, és további szép napot!